Törőcsik Mari: "Olvastam tiltott könyveket is"

Nem készült színésznek, gyermekként elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy valaha is a színpadon állhat. Ma a nemzet színésze és a nemzet művésze, kétszeres Kossuth-díjas, de sok elismerése közt megkapta a cannes-i Aranypálmát is. November 23-án, születésnapján gálaesten köszönti a nyolcvanéves Törőcsik Marit a Nemzeti Színház társulata.

A művésznővel a Magyar Hírlap készített interjút.

– Mivel 1935-ben született, háborús gyermekkort élt meg. Hogyan gondol vissza erre az időszakra?
– Igen, tízéves voltam 1945-ben, a háború végén, édesapám a magyar 2. hadseregben szolgált. Színházat én akkoriban nem láthattam, nem is akartam sohasem színésznő lenni, mert nem tudtam felfogni, hogy lehetne oda bekerülni. Olyan meseseszerű, nagy dolognak tartottam, hogy lényegében el sem tudtam képzelni, hogy én színésznő lehetek. Mivel nagyon jó hangom volt, inkább az ének felé fordultam, de aztán az Isten is „oda tolt”, hogy színész legyek. Ez egy hosszú történet, nem vesznék most el a részletekben, de a lényege az, hogy Heves megyét abban az évben tévesen értesítették, ezért mire én jelentkeztem énekre, már betelt a létszám. Tovább bonyolította a dolgot, hogy akkoriban nem lehetett Pestre kerülni, csak a saját megyénkben tanulhattunk, kivéve, ha valamilyen különleges iskolába jelentkeztünk. Én akkor mint gyerek, elintéztem, hogy felkerülhessek a fővárosba, s kértem, hogy engedjék meg, hogy ne üljek otthon egy évig. Pesten rokonoknál, anyám első unokatestvérénél lakhattam, akit nagyon szerettem, a gyerekeit, Pétert, Erzsikét és Mártát máig is a testvéreimnek tartom. Már három éve Pesten jártam az Alkotmány utcai közgazdasági technikumba, amikor egyszer bemutattak nekem egy fiút, akiről kiderült, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolán dramaturghallgató. Három éve már Pesten voltam gimnazista, de nem tudtam, hogy van ilyen főiskola. Akkor jelentkeztem, és így lettem színész.

– Gyermekkorából fel tud idézni olyan hatásokat, élményeket, amelyek az érdeklődését a színház felé terelték?
– Szerettem a zenét, a táncot, zongorázni tanultam. Az összes Gárdonyit kiolvastam, meg Kosztolányit is szerettem. Amilyen sorozatok akkoriban megjelentek – apám iskolaigazgató volt –, azok nekünk mind megvoltak. Olvastam tiltott könyveket is, amelyekre anyám azt mondta, hogy „ezt majd később, a padláson”, de nem emlékszem, hogy mik voltak ezek, rég volt már.