Törőcsik Mari: "Engem elkényeztetett a sors"

Nem készült színésznek, gyermekként elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy valaha is a színpadon állhat. Ma a nemzet színésze és a nemzet művésze, kétszeres Kossuth-díjas, de sok elismerése közt megkapta a cannes-i Aranypálmát is. November 23-án, születésnapján gálaesten köszönti a nyolcvanéves Törőcsik Marit a Nemzeti Színház társulata.

A művésznővel a Magyar Hírlap készített interjút.

– Gondolom, amikor egészen fia­talon a színházhoz került, tele volt elképzelésekkel és szerepálmokkal. Mennyi valósult meg mindezekből a pályafutása alatt?
– Soha életemben nem volt szerepálmom. Engem elkényeztetett a sors, Isten a tenyerén hordott. Gellért Endre, aki a Nemzeti Színház főrendezője volt, és főtanszakvezető színész szakon a főiskolán, nagyon megszeretett engem. Látta bennem a jövőt. Ő később öngyilkos lett, de még előtte átadott Major Tamásnak azzal, hogy engem ott kell fölnevelni. Az emberek szeretnek így utólag kitalálni dolgokat, például azt is, hogy ők ketten utálták egymást, vagy féltékenyek voltak, de mindenkivel ellenkezve mondom, hogy ez nem igaz. Nem. Ők végtelenül tisztelték egymást. Amikor megkérdeztem Major Tamást, hogy „mester, ha Ingmar Bergman nőkben fejezi ki magát, maga pedig abszolút férficentrikus, akkor miért dolgozik velem, miért nem valami fiút választott magának?”, akkor azt válaszolta, hogy „Mariska, amikor először lehívtam a színpadról, akkor azt mondtam, hogy Törőcsik, maga nem tud semmit”. Erre én azt mondtam: „Major elvtárs, tudom, hogy nem tudok semmit, de hát mit csináljak?” „Semmit, majd leírják magáról, hogy nem jön át a rivaldán, de ne törődjön vele” – válaszolta. Hát, kicsit sokáig írták ezt rólam, néha már igazságtalanul is, de ekkor Major Tamás azt mondta: „Nézze, meghalt a Gellért Endre, ő tudta a legtöbbet, rajta kívül a szakmáról én tudom a legtöbbet. Csak nem tudom megcsinálni! Maga az egyetlen, aki majd mindent meg tud csinálni, mert ezt észrevettem, és máris rengeteget megtett.” Nagyon jó kezekben voltam, és nagyon-nagyon csodálatos emberek segítettek Mészáros Ágikától kezdve Básti Lajoson át – és még rengetegen a színházon belül is.

– Közülük kihez kötődött talán a leginkább?
– Nincsenek legek, nincs ilyen. Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy kire gondolok legtöbbet a halottaim közül. Mondtam erre, hogy nem tudom, miért jut eszembe például Guszti, a felrobbantott Nemzeti Színház portása. Természetes, hogy az ember a családjára többet gondol, de minden barátom halott. Mindegyik.
S hol az egyik, hol a másik jut eszembe – ez csak attól függ, hogy épp mikor mire nézek rá, mikor mi jut az eszembe. És – természetesen erről nem beszélek – elment Maár Gyula, az egyetlen ember, akinek az elvesztését soha nem tudtam átlépni.