Törőcsik Mari kiadványok, érdekességek ITT.
Törőcsik Mari kiadványok a Libri oldalán.
Éppen ma van a születésnapja. Hogy hányadik is? Lehetne akár nyolcadik vagy akár a nyolcszázadik is. Róla elképzelhető bármi. Szemének huncut csillogása, pajkossága, dévaj játékossága egy kíváncsi kislányé, tekintetének átható bölcsessége, rezignált iróniája, mindent befogadó szeretettelisége a kortalan, időkön felül álló természeti teremtményeké.
De ha azt állítja, hogy éppen 80 éves, akkor fogadjuk el annyinak. Még az is lehet. Jelenség. Tünemény. Fogalom. A játék valósággá, a valóság játékká válik nála. Folytatója a legnemesebb hagyományoknak, és kiindulópontja minden új törekvésnek, egyaránt otthon érzi magát a Cannes-i vörös szőnyegen és a velemi szomszédasszony konyhájának sámliján, része a magyar kultúrának, és mindenütt a világban számon tartják. Mágusa a pillanatnak, és része az örökkévalóságnak. Szóval Törőcsik Mari. Persze hogy ő, csakis ő lehet, aki miközben leül a mellettem lévő karosszékbe, dohog, hogy már elege van mindenből, hogy utálja az egészet, hogy nincs kedve semmihez. Mozdulatai valóban fáradtak, fájdalmasak, ő maga azonban sugárzik, ragyog. Mondom is neki, hogy ennyi életerőt nem lehet feltagadni…
– Ugyaaan! – int le megint. – Ne ebből induljon ki! Ez most csak kivételes állapot. Tegnap voltam a szülőfalumban, Pályon. Mostanában ritkán utazom, mert fárasztó már nekem az utazás, de annyira hívtak, hogy ott ünnepeljem a születésnapom előestéjét! Telis-tele volt a templom, mindenki azért jött, hogy engem köszöntsön. Boldog estét csináltak. Visszajöttek az emlékeim. Nyilvánosság előtt soha nem szoktam sírni. Egy színésznő ne sírjon, mert az olyan színpadias! Csinálmányos. Á, persze, ez is része a hatásnak! Mindig tartottam magamat, de tegnap bőgtem, mint egy kisgyerek. Láttam azt a sok kedves embert. És az osztálytársaimra gondoltam, akik közül nem él már senki. Meg eszembe jutott a 10. születésnapom, amikor ugyanitt voltam, mostam le az oltárt, hogy hozzuk rendbe legalább belülről a háború után a templomunkat, amikor berohant valaki és elkiáltotta magát, hogy: „Hazajött a tanár úr!” Hát az az én apukám volt! Mindent eldobtam, és hanyatt-homlok rohantam elé a majorba! Soha nem fogom azt elfelejteni, amikor a nyakába ugrottam és pusziltam, pusziltam, pusziltam. Besorozták, kiküldték a frontra, aztán hadifogságba esett. Eddig tudtunk róla, aztán sokáig semmit. Egyszer jött valaki haza a fogságból, a szomszéd megyébe, és bejött hozzánk, hogy egy ismerőse azt üzente nekünk, hogy ne várjuk apukámat, mert Törőcsik Jaksi meghalt. Igen, Jaksinak hívták a társai. Ott, a kezei között halt meg. Anyukám meg azt mondta, hogy ne higgyük el ennek az embernek egyetlen szavát sem, nem halt meg az édesapátok! Anyukámnak gyönyörű bronz haja volt. Ettől kezdve csomókban hullani kezdett, és egészen megvilágosodott. De minden nap írt egy hosszú levelet apukámnak, csak nem küldte el. Hova is küldte volna. Nem tudtunk róla semmit, csak hittük, hogy él valahol. Ő rendíthetetlenül ott ült az ablakban, és várta. Csodálatos emberek voltak a szüleim. Én soha nem voltam valami észkombájn, de annyi eszem azért volt, hogy rájöjjek, az a legjobb, ha mindkettőjükből megpróbálom kikapni a legjobb tulajdonságaikat, és azokat mind magamba gyűjtöm. Hát nem sikerült! Nem vagyok én olyan kemény, olyan eltökélt! Örülnék, ha egyes részletekben képes lettem volna csak megközelíteni őket!
– Csudákat, Mari drága! Ön csodálatos ember lett, csodálatos életet élt, csodálatosat alkotott, csodálatosan sokat adott, csodálatosan helytállt…
– Hagyja már abba! Azt hiszi, hogy ezekkel a rossz dumákkal el tud bódítani engem…
Hogy miről beszélgetett még Törőcsik Mari és Szegő András? Megtudhatod a Nők Lapja 51-52. számából!
Szöveg: Szegő András
Fotó: Eőri Szabó Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése